És ott van rajta az a poros, unalmas borítójú könyvkupac is, mely a gondolataink között trónol, büszkén és öntelten, néha talán kacagni is halljuk, rajtunk, a helyzeten, a hibáinkon. Olykor megfeledkezünk róla, máskor pedig nem hallgat, nem hagy nyugtot nekünk, himbálózik, le- fel dobálja magát a lelkiismeretünkön, mint egy vékony szaruhártyán.
Csak így nevezzük őket:kötelező olvasmányok. Az írott betű azon hatalmasai, amiket ismernünk kell, mert különben elveszünk, elgyengülünk, majd végleg elenyészünk az új kori, zavart kultúrátlanságban.
E tudás nélkül ugyanis- hallani sokszor a magyar tanároktól- sem az érettségi, sem a művészeti iskolába való felvételi nem sikerülhet jól. De ennyi még nem elég. E nélkül nem fognak sehol komolyan venni, nem vehetjük fel értelmiségi kávéházakban a beszélgetés tényleges fonalát, sőt, nem mehetünk tévés vetélkedőkbe sem. Kedves olvasó, immár egyértelmű, nagy a tét.
S az áldozat ehhez képest már nem is látszik olyan nagynak. Egy- két óra naponta, a metrón, az iskolába, a munkahelyre menet, vagy elalvás előtt, és nem csupán a felvételi esélyeink növekednek, vagy a műveltségünk, hanem mi magunk is változásokon mehetünk át. Nem feltétlenül a világ szemében, talán csak a sajátunkban. De kell ennél több?